KÖNYVBARLANG

2015. december 1. kedd

K-

A fattyak lázadása

elveszetthosAdott egy tanár, a görög-római hitvilág és az amerikai szellemiség. Ebből született meg Percy Jackson figurája, amit néhány hónapja filmes verzióban ismerhettem meg. A félistenek népes sereglete egy táborba verődve felveszi a küzdelmet a szabadságukért küzdő titánokkal, majd végül leveri őket. A félistenek jellemzően mind suhancok, láthatóan nagy a halálozási ráta a köreikben, hiszen nem akad olyan, amelyik ennél komolyabb kort megélve, tapasztalt felnőttként állhatna az élükre. A felnőtt figurákat rendre más mitikus szörnyek, szatírok, kentaurok alakítják. Mivel a misztikus örökségünk eme újabb feldolgozását érdekesnek találtam, a film megmaradt szebb emlékeim között. A következő hónapokban láttam, amint Rick Riordan egyik ifjúsági regénye a másik után jelenik meg magyarul, de igazából nem éreztem affinitást az olvasásukhoz. Volt jobb. Nekem valóbb.

Történt azonban, egy kellemes, őszi délután, hogy párom munkatársának kocsijában rám köszönt Az elveszett hős. Tipikusan az az eset, amikor a borítókép és a gusztusos vastagság megkívántatta magát velem.
Miután kiudvaroltam magamnak a könyvet, azonnal hűtlenül elhagyott: először a párom tette magáévá, majd csak utána került hozzám.
Elolvastam.
Tipikus ifjúsági regény. Az események rövid fejezetekre tagoltak, a történet szálai egy dramaturgiai vonulatot követnek végig, van benne varázslat és szerelem és két-fiú-egy-lány főhősök, komikus figura és egy kiskedvenc elvesztése – csak, hogy ne legyen már tisztára Happy End a vége.
Azaz nem is a vége, hiszen jól irányzott odautalásokkal – sőt, előzetessel a folytatásból – már szinte felszólít a könyv vége, hogy várd a folytatást. A tartalom maga a kalandos bonyolítás mellett igazi értékeket hordoz, hiszen rendre bemutatásra kerülnek benne az istenek és híres-hírhedt utódaik, néhány ókorban történt szerencsétlen balesetet is felelevenít az olvasó számára, így mintegy lopva, némi görög-római műveltséget csempész a fejünkbe. Mindezt megerősíti a könyv végén található rövid „kislexikon”, ami amolyan isteni névmutató.
Tehát a félezer oldalt meglépő kötetet pár nap alatt elfogyasztottam, de csak napokkal később tudtam megfogalmazni, hogy egy alapvetően bestseller könyv miért hagyott bennem visszás érzelmeket.

Az első dolog, amit meg tudok nevezni, a jellemek sematikussága. Néhány jól leírható egyedi tulajdonságon túl a hősi karakterek szinte mind ugyanolyanok: hősiesen egyszerűek. Az elveszett hősben főszereplő Jászon a nevén túl csak a szuperhíró képességeiben különbözik a korábbi kötetek Percy Jacksonjától. A könyv végi előzetesben szinte csakis a megszólításuk különbözteti meg egymástól a két fiút.
A tiszteletlenség, amivel a félisteneken kívül szinte minden más szereplőt a már szinte degenerált egyszerűséggel vázol fel, szintén kellemetlen. Az istenek mind nárcisztikus egoisták, a közönséges emberek elvakított barmok (egyetlen kivétellel, aki viszont delphoi jósnőket megszégyenítő médium), a mitikus szörny-felnőttek pedig vagy menthetetlenül ostoba comic reliefek, vagy a saját kötöttségeikkel birkózó titkolózók, akik valami érthetetlen okból kisujjukat sem tudják mozdítani mindaddig, amíg a hősök oldalára nem állnak. Akkor aztán viszont hirtelen hatalmas megoldásokkal állnak elő.
Szóval végletes is, rendesen.
A jók nagyon jók, a rosszak meg a velejükig azok. Mármint azok, amik, hiszen hol elítélhető, ha egy évezredekig elnyomva tartott kreatúra legszívesebben agyoncsapdossa az ellenségeit, amint megteheti?!
Szóval a motivációk is érdekesek. Ebből a szempontból Az elveszett hős főszereplője Piper, a fél-cheroki-félisten csaj. Az ő dilemmája messze kiemeli a kötelességtudóan szupermenkedő és a születetten szuperzseni társai közül a karakterét. Sajnos egy pillanatra sem kerül megkérdőjelezésre, hogy melyik oldalon áll, mindig csak a lehetőséget lebegteti az író, ami azért elég gyenge eszköz a drámai hatás eléréséhez. A csaj igazi jellem. Miután letette a voksát az egyik fél mellett, egyetlen egyszer sem merül fel benne, hogy a másik oldalnak esetleg igaza lehet valamiben.
És akkor elértem a legnagyobb problémámhoz a könyvvel kapcsolatban. Az értékrend.
Igaz, a Félvér táboron belül külön ház Árész hadisten fattyaié, de a történetből az jön le, mintha az egész valahogy az ő befolyása alatt bonyolódna. Háború és harc mindenütt. Gigászok csatái félistenekkel. Még Aphrodite leányai sem maradhatnak mindent vágó tőrök nélkül. Tehát éljen a háború, éljen Amerika!
Továbbá nem csak a gondolkodásmódból és a főbb szereplők közül hiányoznak a felnőttek, de úgy általánosságban is igen leértékelődik a szerepük. A felnőttség elérése immáron egyértelműen baj, amit akár az örök szüzességi fogadalommal is érdemes elkerülni. A szituációból adódóan a hőseink mind csupa csonka családból származó, sérült gyerekek, akiknél az ember-szülő sem lehet normális: minimum infantilis, ha épp nem őrült bele az istennel való kapcsolatába. Egyetlen példa sem kerül elő, amiben az érett gondolkodású szülő az isteni affér után egy normális párkapcsolatot felépítve, egészséges családképet kínálna a gyermekének. Ennek vonatkozásában a főhőseink viszonyulása a felnőttek világához szinte már érthető. Csakis így válik emészthetővé, hogy a küldetés sikeréért miért is lehet simán feláldozni ezeket a kötődéseket, egészen odáig, hogy csupán az egyik lehetőség az, hogy a túszul ejtett szülő esetleg élve és ép elmével megússza az eseményeket. Akaratlanul is, de sajnos igen reális képet fest a mai amerikai társadalomról, benne a család értékrendjéről.
Még ennél is árulkodóbb azonban a fő ellenség személye. Gaia az Anyaföld. Nekünk, magyaroknak van rá külön szavunk, míg az Óperencián túl csak a latin vagy a görög jövevényszavakkal tudják kifejezni, ha épp nem a kizsarolható, sáros televényre gondolnak. A természet legyőzése immár kilép a felelős, felnőtt feladatkörből, és valódi küzdelemmé válik. Nincs kimondottan leírva, de Gaia ébredezése könnyen párhuzamba vonható mindazzal az emberi tevékenységgel, aminek káros hatásait a zsúfolt amerikai nagyvárosokban immár szinte nap, mint nap viselni kell: a szemét, a légszennyezés, a felelőtlen föld-, erdő- és tengerhasználat immáron bűzt, szélsőséges időjárást, hosszú, fagyos teleket, elmaradó terméseket okoz az amerikai kontinens északi felén, aminek a következményeit mindannyian olvashatjuk a napi hírekben.
A regényben aljas, gyilkos perszónának mutatja be a szerző, bizonyára hűen tükrözve a saját, személyes érzelmeit a Természet iránt. Jobbat nem tudván, ismét a nagy és szörnyűséges pofák alakjában manifesztálódnak az ellenséges erők. Úgy tűnik, az író-tanárbácsinak a biológia sem tartozott a kedvenc tantárgyai közé.
Marad hát a mitológiai szörnyeknél, amik közül elég sokat átpakolt a jó oldalra, a maradékkal pedig a korábban már említett fekete-fehér palettás munkaasztalon sakkozva nem sok alternatívája maradt. Egyedül a farkasok azok, amik kétféle minősítést is megkaptak, előfordulnak a jó és a rossz oldalán is. Sárkányokkal ez már elképzelhetetlen. Gonosz szatírok sincsenek. Gaia tehát használja, amije van: földből gyúrt kreatúrákkal kényszeríti hőseinket, hogy jó farmerek módjára, minden kezük ügyébe kerülő eszközzel műveljék azt. A végeredmény mégsem az aranykalászos mezőgazdász képzettség megszerzése, hanem valami csonka siker: Néhány önellentmondásos momentummal elérik, hogy az Anyatermészet „visszavonuljon”, időt adva hőseinknek, hogy felkészüljenek egy még nagyobb csatára.
De miért tud hatni Aphrodite lánya a saját nagyanyjára? Ha tud, akkor miért nem intézte el a problémát már jóval egyszerűbben az isteni anyuka? Egyáltalán: mire fel maradt az ellenfele Aphrodite Gaiának?
Ha pedig már a megkérdőjelezhető viszonyokról van szó: ez a hirtelen felbukkanó ellenséges tábor szintén érdekes kérdéseket vet fel. Az még érthető, ha amerikai szemlélettel egy európai viszonylatban mindig is békés egymásutániságban létező mitológiai fejlődéssor hirtelen egymással ellentétbe kerülő, szélsőséges csoportosulássá fajul. Elég, ha csak az építészetükkel állítjuk párhuzamba a jelenséget. Annak a magyarázatával viszont adós maradt Rick Riordan, hogy ezt az ellentétet miért csak az istenek döntései ellen lázadva, a felébredő Gaia pusztító hatása ellenében lehet feloldani? Egyáltalán: miért alakult ki? Amerikában minden csak az egymás ellen feszülő, versengő, egymással harcban álló kapcsolatokon nyugszik? Vagy annak végletes ellenpólusaként, az önmagunkat is feláldozó, vértestvériség mélységű szövetségként? Az ökotudatos szimbiózis csupán Gaia egyik misztikus tudományaként ismert arrafelé?
Szerintem nem. Csupán egy vidéki, San Antonióban született és azóta is ott élő tanító bácsi szemén keresztül nézve ilyen Amerika és a körülékes világ.

Megjelenés:
Rovat: Könyvespolc