KÖNYVBARLANG

2016. február 1. hétfő

K-

Góg és Magóg

„A cél ez: a barbár gallyat is beoltani a nagy fába, ami az Imperium, hogy annak részévé válhasson és tovább sarjadhasson, miként az oltvány teszi.”

gogesmagog500x500A tudós bölcsész, Ferdinandy Mihály életének utolsó előtti művéről írtam néhány nem túl lelkes szót az előző cikkemben. Azt kívántam megfogalmazni vele, mennyivel olvasmányosabb könyv a Bestiárium a maga könnyedén szőtt történetével, lineáris vonalvezetésével, mint egy tudományos igénnyel megszerkesztett történelmi alkotás. Pedig ez a mű élete utolsó önálló kötete, mit már csak egy rövidebb írásaiból összeszerkesztett kiadvány követett, így hát tartozom azzal, hogy ha már felelevenítettem emlékét, most bővebben bemutassam.
Az öreg történész beleszületett a Monarchiába, akkor vált tudós fővé, amikor Magyarország a megalázó békekötés utáni sokkból próbált feltámadni, majd egy újabb háború messzi földekre űzte hazájától. Bölcs távolságtartással szemlélte szülőhazája történelmét, és míg idehaza mindenki a „rendszerváltás” mámorában pancsikolva várta a nyugati jólét beköszöntét, ő egy olyan történelmi eseményt vizionált rövid terjedelmű regénye lapjaira, aminek üzenetértékét csak most, negyed század múltával foghatjuk fel teljes súlyával.
A Góg és Magóg : A birodalom végnapjai című esszé nem reflektál a szétesett Római Birodalom és a szétesett Szovjetunió párhuzamaira, a feltámadt nemzeti érdekek mentén élesedő konfliktusokra, a külső birodalmak egyszerű önzésből fakadó válaszreakcióira, hanem csak emberi közelségbe hozza Valens császár őrületét, amiben az egó és a hatalomféltés elvakítja a vezért a valódi problémák és azok megoldása iránt. Bepillantást nyerhetünk a kicsinyes, nagyon is emberi önzés poklába, ami lángra lobbantja a békés népek haragját, ellenséggé fordítja a baráti szövetségest, aljas gyilkossá alacsonyítja a dicső katonát.
Ferdinandy Mihály, a történelem alapos ismerője és értője utolsó éveiben Oxford biztonságosnak vélt távolából nézhette végig egy birodalom felbomlását, olyan országok megjelenését, amik születésekor még csak nem is léteztek, miközben egy évezredesnél nagyobb hagyománnyal rendelkező kis nép jól láthatóan kimaradt a rehabilitációs rendeződésből. Kicsinyes, emberi önzések mentén elkezdődött az, ami egykor már megtörtént ezeken a határvidékeken. Olyan viszályok magvait hintették el értő szeme láttára, amik termékeny talajt fogva azonnal kicsíráztak, s vérrel öntözték a tövüket szerte a Balkánon, a Baltikumban, a Kaukázusban…
Egyszer már megtörtént mindez. Egy alapjaiban megrendült birodalomra olyan külső nyomás nehezedett hirtelen, ami alatt összeroppant. A métely ekkor már régen rágta, gyengítette belülről is, hiszen a hódítások végeztével az egykori rabszolgatartó fosztogatók a határon belül kellett, hogy megtalálják az újabb kisemmizhető prédáikat. Hiénaként vetették rá magukat az első kitettebb helyzetbe kerülő, menekültté lett népcsoportokra, vak önzéssel kezdték szipolyozni, süketen arra a veszélyre, ami elől menekültek áldozataik. Ellenséget, vérükre szomjazó, bosszúszomjas problémát csináltak maguknak azokból, akikre a legnagyobb szükségük lett volna szövetségesként, amikor a valódi baj beköszöntött. Akkor a tapasztalatlanság, a vezetők személyi kultusza, a helyi akarnokok öncélúsága akadályozta az emberséges és célravezető döntések meghozatalát, kivitelezését. Ma már van egy Ferdinandy Mihályunk, aki bölcs rálátással kiemelte ezt az emblematikus időszakot, és példaként állítva elénk, élete végén, egy olyan történelmi korszakban, ami mintegy megismételte a régmúlt korok történéseit, szemléletes, szépirodalmi stílusban tette közkinccsé eme megtapasztalt tudását.
Ferdinandy arisztokrata felmenőinek köszönhetően két világháború őrületét nézhette végig elemző távolságtartással; milliók menekülését a háború sújtotta területekről, akár vagyonok elherdálása árán, akár egyetlen batyuval a hátukon. Írásában aztán rendkívül érzékletesen adta vissza ezt az élethelyzetet, plasztikus ábrázolású képeken jelennek meg a felégetett városok, az elmenekült lakosság után hátramaradt lakatlan házak, falvak, a létbizonytalanságba beleőrült, útonállóvá vedlő emberek, a végső elkeseredésükben halált megvető elszántsággal pusztító hordák. Bizonyára nem szerette volna harmadszorra végignézni, miként lobbantja lángra háború a világot, miként ölik ki az emberséget egész népcsoportokból, miként aljasítanak állatokká más népcsoportokat, miközben akár véres erőszakkal fojtják el a humánum gyönge hangjait, gyilkolnak le észszerűségre hajló vezetőket, korrumpálnak meg méltóságunkat fenntartani hivatott intézményeket, hamisítanak híreket, hazudnak gyűlöletkeltő bűnöket olyanok fejére, akik igazi, emberi értékek mellett kiállva próbálják megakadályozni az önzés, a becsvágy, a hataloméhség gátja vesztett áradását.
Élő szimbóluma az egész folyamatnak az út: A kiépített, kövezett főút, ami határok mentén kanyarog, védműveket köt össze. Ám mindez véget ér a civilizációval, hogy utána csak a félelemmel teli vagdalkozás maradjon annak, aki tovább akar haladni. A kultúra járóköveit hamar lerombolja a seregek jövése-menése, pokolkatlan a tűző nap alatt a páncélba öltözött katonáknak, kietlen sivatag, ha nem érkezik az utánpótlás a virágzó birodalom belsejéből. Ahol kiépítetlen földút fogadja a seregeket, ott a felvert por keseríti a katonák életét, ott az őszi esőzések idején sáros dágvány marasztalja a nehéz páncélt. Az út csak akkor maradhat meg, ha folyamatosan épül, összeköt újabb és újabb népeket, minden nappal kikövezik a következő métereket és kijavítják szerzett kátyúit. Kereskedőknek és utazóknak szolgálva segíti a fejlődést, hadak vasalt talpa alatt elporlik, semmivé lesz hamar. Minden elvesztett, ellenség kezére került métere a végső összeomlás közeledtét jelzi.
Szigorúan véve nincs története ennek a könyvnek. Kiragadott pillanat csupán a történelem nagy időfolyamából. Ha úgy nézzük, tükör napjainkból; ha értelmezni akarjuk, óvó regula arról, milyen hibákat ne vétsünk akkor, amikor egy külső erő civilizált kultúránk, felépített birodalmunk megroppanását okozhatja.
Annak ajánlom, akinek a történelem megélése a kedvenc olvasásélménye, akit nem zavar, ha lábjegyzet nélkül talál szövegbe ékelt latin mondatokat, vagy aki szívesen megismerné, miként láthatták a rómaiak az Európába özönlő hunokat. Aki fordulatos, érzelmes kalandregényre vágyik, annak kevesebbet nyújthat ez az alig 180 oldalas kis könyvecske.

Megjelenés:
Rovat: Könyvespolc