KÖNYVBARLANG

2016. április 1. péntek

K-

Naiv brutál

zaj_boritoExtrém leárazáson vásárolt könyvek esetében nincs miért komoly elvárásokkal tekintenünk a beszerzett művek elé. Épp ezért igazán örömteli, amikor egy ilyen szituációban sikerül kifogni valami különlegességet.
A puha fedeles, Főnix Könyvműhely által 2012-ben szállított Zaj egy személyes ismerősöm fordítása. Azt eddig még nem tudtam, hogy doktorált, most azonban örömmel olvastam a neve előtti dr. rövidítést. Máskülönben bizonyára meg sem veszem a kötetet, hiszen külsőre elég jellegtelen, ráadásul nehezen olvasható, zajszennyezett szedésben és színnel került a borítóra az összes szöveg. A hátoldalon már a cím fordítása is elmaradt, a 15 éves korhatárt jelölő sárga karika pedig inkább a piff-puffos számítógépes játékokat idézi. Kinyitva megnyugtatott a kényelmesen, igényesen szedett oldalak szövegképe. Azonnal feltűnt, hogy kétféle szöveg váltogatja egymást a történetben – ez máris érdekesebbé tette a könyvet.
Elolvasás után sokáig néztem magam elé, próbálva megfejteni, hogy mi a rossz ebben a könyvben. Mert egyébként jó. Szórakoztat, mint egy sokadik kategóriás akciófilm, pörög, mint búgócsiga, a karakterek egyediek, akár valami új banda tagjai az első klipjükben, csak az egészben van valami félreütés.
A fordítással semmi gond sincs, még azt az erőltetett szlengezést is sikerült elkerülnie, amit egy nagyon vagány fiatalokból álló bandáról szóló sztori könnyen magára ránt. Ahol nem volt korrekt kifejezés a magyarban, ott maradt a teljesen megfelelő szakkifejezés, akár hadászati, akár populáris zsargonról legyen szó. Jól vált a monologizáló szöveg és a hivatalos leírás között, aki figyelmesen olvas, annak nem kavarodhat össze az elbeszélő jelene a visszaemlékezéseivel.
Az alap felütés is jó helyen viszi bele a történésbe az olvasót: elkezdődött az Esemény, amire a felkészült Sávhasználók előre felépített Stratégiával reagálnak. Magyarán: amikor összeomlik az állam, a felkészült huligánok módszeres bűnözésbe kezdenek. Mindehhez a használaton kívül maradt analóg rádióhullámsávokat használják kommunikálásra, ami persze így egy eléggé zajos közeggé válik. A történetünk „hőse” hamar levetkőzi a humánum gyengécske héját, és visszaemlékezésekkel tarkított, laza mesében tárja elénk, miként vezeti választott népét az ígéret földjére.
Ami viszont feltűnt, hogy az író az idősíkoknak a kavarásával szeretett volna valamiféle zajt csapni, közben némi statikus zörejeket is beleszőve az analóg adások szövegrészleteivel, ám a mutatvány nem igazán sikerült. Valami ügyesebb eszközt kellett volna használnia Darin Bradleynek a zajkeltéshez. Egy következetesen félreinformáló karaktert, vagy egy egészen másról szóló visszacsatolást a médiából, a környezetből, vagy egy rivális Csoportot, amelyik az üldözőjükké válik… de a törzsszöveg kavargatása ehhez kevés.
A stílus gördülékeny, a cselekmény egy utaztató regény vonalvezetése mentén bontakozik ki, ám az írói kvalitásokat nem fűszerezi a megfelelő háttértudás, és ez egyre-másra szüli a hiteltelen élethelyzeteket. A főszereplőket körülbelül a hatvanadik oldalon kellett volna közveszélyes terroristákként kiirtania egy ex-rendőrökből és ex-katonákból spontán szerveződött civil csoportnak, de a századikra már saját maguktól éhen és szomja pusztultak volna. Bár eléggé nehezen hihető – főleg a mai, közel-keleti események ismeretében – hogy egy ilyen Esemény során pont a gáz- és ivóvíz-szolgáltatás marad fenn, még hihetetlenebb, hogy egy alapvetően katonai- és rendőrállamban pont infantilis szerepjátékosok összeverődéséből válik a legütőképesebb túlélő Csoport. A teljes homály egyébként minden irányból körbeveszi a történetet: nem derülnek ki a főbb szereplők hátterei, motivációi, a külvilág akciói és reakciói, az előkészületek konkrétumai. Az egész inkább egy disztópikus környezetbe helyezett akció-videojátékra hasonlít, ahol nincs szükség evésre, ivásra, nem kell megágyazni, bekötni a kibomlott cipőfűzőt, csak menni és lőni, lőni, lőni…
Ám van itt más probléma is. Ha már számítógépes piff-puff játék, akkor bizony eléggé egyoldalú, ha hiányoznak a hibák. Az az elhallgatás ebben a ludas, amivel csak sejteti a történet mesélője, hogy azért nem ment minden simán. Viszont a rengeteg homályban hagyott külső részlet, a sok névváltozatás, a rengeteg titkolózás mellett ennek az elhallgatása már zavaró, fölösleges.  Mintha isten üzemmódban tolnánk a progit.
De még csak nem is ez a legnagyobb bajom vele. Talán semmi gond sincs a regénnyel, ha nem akarna több lenni egy hosszúra nyúlt akciónál. Ám ez a regény egy kivonatolt kézikönyvet tartalmaz, egészen használhatónak tűnő leírással arról, miként kell kialakítani egy rejtőzködő sejtet, ami az erőszak eszközével rövidtávú célokat érhet el. Jelen esetben egy kijutást egy ellenséges városból egy előre meghatározott Helyre. Vagy felrobbantani egy metróállomást, akár megengedhető veszteségként néhány Tag beáldozásával… továbbá egyszerű embereknek ad egyszerű recepteket, miként vetkőzzék le a bűntudatot, hogyan alakítsák át kollektív felelősséggé, milyen módszerekkel fanatizálják a Csoportjuk tagjait és hogyan virtualizálják lelketlen tárggyá a többi embert.
A túlélésről szól a legkevésbé a könyv, pedig lépten-nyomon hangoztatja, hogy az összes retardált agresszió annak érdekében történik; mert mivelhogy mindenki más is hasonlóan retardált agresszorként fog fellépni ellenünk. Vagyis ez egy agresszivitás verseny. Ha eléggé agresszív a kezdeti fellépés, ha elég stukkert és amót szerzünk meg, utána a víz, a szántóföld majd magától jön. Hogy mitől? Ezzel már nem foglalkozik a könyv, ahogy általában egyetlen számítógépes játékban sem lényeg az, ki, mikor és miért hagyott szétszórva gyógyító csomagokat a pályán… vagy ki és mikor takarította fel a vért a korábbi lövöldözés után. Ha mindenkit lelőttél, aki ellenség lehet, akkor nincs többé kitől félned. Csak saját magadtól.
A Zaj úgy állítja be, mintha pont nem ez a fellépés varázsolna a legbirkább közösségből is lincselő tömeget ellenünkben. Mintha a legaljasabb dolgokat pont nem az agresszió folyamatos elkerülésével tudnák végbevinni a mai embereken. Mintha egy gyilkológépben bármikor is megbízhatnának a társai, és viszont. Mintha nem látnánk nap, mint nap, hogy mennyire rövid lefutású, szomorú történetek ezek.
Igazából a nagyon bátor és vagány fejbelövöldözések mögött egy állandósult, zsigerekbe fagyott félelmet érzek. Önmagából kiindulva, és kellő korlátoltsággal megverve, az átlag amerikai egy önző gyilkosnak képzeli a többi amerikai állampolgárt? Erre számíthat a világ, ha az USA-ban meginog a társadalmi, gazdasági rend? Darin Bradley csúnya képet fest az elidegenedő társadalmáról.
Oké, hogy Texas a militarizált agyú fegyverbuzik országa, akik egy szál rambókéssel mennének neki akármelyik országnak, ha azok nem az ő olajukat veszik, de azért egy magasan kvalifikált művésztanárnak illett volna kissé több biológiát vinni a történetébe, mert így az nem él. Sajnos ezen semmit sem segít a könyv végére biggyesztett riport, ami csupán arról győzött meg, hogy a szerző még erősen kiforratlan személyiség, labilis erkölcsi énképpel. Egy szakember bizonyára sokat tudna foglalkozni a problémáival, nekem csak szimplán taszító a Tag.

Megjelenés:
Rovat: Könyvespolc