NOVELLASAROK

2016. április 1. péntek

BPP-

Az engedelmes Pásztor

Péter Gáspár tiszteletes megjelent feljebbvalója előtt. Nem tudta pontosan, miért hívatja, de sosem spekulált ilyesmin. Beiktatott református lelkészként becsülettel tette a dolgát. Ritkán keveredett csendes vitába püspökével. Ruganyosan szedte a lépcsőket, és a második emeleten bekopogott.

— Tes-sék, ké-rem! — mondta beszédlassítóval a püspök.

Gáspár belépett.

Barna, csillogó könyvszekrény polcain tornyosult a tudomány. A püspök hasonlóan szép, csiszolt, már-már óriási íróasztal mögött ült, előtte iratok, könyvek, bal kezénél a telefon. Jobbra intett.

— Na, megjött? Üljön le! Már vártam, át kell beszélnünk néhány dolgot, hiszen maga egyszerre tanár és pap.

— Bátorkodom megjegyezni, pap nem lehetek, mint tudja a főtiszteletű püspök úr, ezért lelkész volnék. Luther Márton volt pap, akinek egy adott pillanatban kijelentették: „te pap vagy mindörökre”. Érdekes, nem nyugdíjáig, nem is az élete végéig, hanem mindörökre… De a mi Kálvin Jánosunk már nem paposkodott…

— Ezzel mit akar sugallni, Gáspár?

— Én ugyan semmit, főtiszteletű püspök úr, csak már úgy megszoktam, hogy híveimmel megosztom azt, ami a fejemben jár, hogy ezen előbbiek maguktól jöttek elő. Hangosan gondolkodtam, ez néha előfordul velem.

— Mi baja van a mi igen tisztelt Luther Mártonunkkal?

— Semmi az égvilágon. Bár néha úgy érzem, hogy itt-ott átgondoltabban is cselekedhetett volna.

— A végén még Kálvint is megbírálja!

— Azt majd talán a legvégén, de most kérdezem alázatos tisztelettel, miért hívatott?

— Tényleg, mi a baja Kálvinnal?

— Semmi. Ő is ember volt, mint én, hiba nélküli ember pedig nincsen, ugyebár?

— Maga ezt képes kimondani egyházunk alapítójáról!?

— Igen kérem, de remélem tudja, sosem szoktam bomlasztó tevékenységet folytatni.

— Jól áll a palást a vállán, vagy vegyem az ollómat?

— Magára bízom, főtiszteletű úr — mosolyogta el magát Gáspár —, végül is nálunk, legalábbis itt az egyházon belül nincsen diktatúra.

— Figyeljen ide, Gáspár! Sok mindenben én is át-átgondolom a dolgokat, mint ahogyan nagyon remélem a legtöbb ember. Ennek köze sincs ahhoz, amit az előbb mondott, de nekünk papokból van elég, tanárokra lenne igazi nagy szükség.

— Én szót fogadok, úgyis párhuzamosan végeztem az egyetemet. Nekünk mégis könnyebb, hiszen nem küzdünk lelkészhiánnyal. Bár ez a szó nekem kicsit érdekes… A pásztort jobban szeretem, mert a lelkészi tevékenységünk sajnos kimerül a heti két istentisztelettel, néha esketéssel, temetéssel és kereszteléssel, továbbá a konfirmándusok előkészítésével. Ott be is záródik a kör. Nem mondhatnám, hogy nagy megterhelés.

— Mire céloz?

— Úgy gondolom, elég nehéz lehet a katolikus papok szüzességi fogadalma, de ha jónak látja, lépjünk tovább, mondottam volt, én szót fogadok. Mi lészen a teendőm?

— Még a gimnáziumok is tele vannak alig érettségizett, helyettesítő tanárokkal. A kuratóriummal úgy ítéljük meg, hogy magára a legnagyobb szükség a tanügyben van. Odaküldjük!

— Értettem! Alázatosan jelentem, kérek engedélyt távozni.

— Viccelődünk, viccelődünk? Leléphet! Menjen vissza a parókiára, napokon belül értesítem a fejleményekről.

Péter Gáspár ugyan nem volt tudós doktor, de a történelmet egyszerre végezte a teológiával. Egyik épületből a másikba rohangált. Rendkívüli szervező volt, mindig megoldotta, hogy ne maradjon le semmi lényegesről. Ennek ellenére, némileg különcnek tartották évfolyamtársai, hát még az egyházközség hierarchiája, legalulról a csúcsig. Sokszor képes volt „lepüspökurazni” a főtiszteletű urat, máskor visszakérdezett, mintha ő lenne hivatott irányítani a beszélgetéseket.

Püspöke sosem tudta eldönteni, hogy egy zseni vagy egy túl nyitott pap áll előtte, akire felelőtlenség az ifjúság nevelését bízni. Vagy éppen kötelessége? Mi lesz, ha elterjed, hogy laza és jópofa akar lenni? Még protektorátusából is bohócot csinálhat. Egy ilyen tanárt, nyilván a diákok sem tisztelhetnének.

A püspök mindezeket jól átgondolta, ismerte az embert, s százszor többet jelentett neki az a gerinc, ami másokból hiányzik és az a lelkiismeretes hozzáállás, ami ellen sosem tett.

Történelemtanár, most az ötvenes években, horribile dictu!

A vasárnapi istentiszteleten, Péter tiszteletes úr ki is prédikálta híveinek, hogy van, amikor mások döntenek, a jövő senkinek sincs a kezében, neki sem. Ha netán el kellene mennie, fogadják szeretettel utódját.

Ezen szavaira az asszonyi szakasz egységes kendőzött zokogásba kezdett, erre buzdításul megint elénekeltette velük a „Tebenned bízunk elejétől fogva…” kezdetű zsoltárt.

A presbiteri megbeszélés után elgondolkodott, vajon muszáj volt szószátyárkodnia? Nem kapkodta el a dolgot? Talán elég lett volna akkor jelezni, amikor a tények már azok, amik. Vagy jobb lett volna hallgatni, és spekuláljon az, akinek spekulálhatnékja van.

Estefelé, a második istentisztelet után csörrent a telefon.

— Halló, tessék!

— A püspöke vagyok.

— Alázatos szolgája, főtiszteletű püspök úr. Igazán hízelgő, hogy ilyen gyakran szakít rám drága idejéből.

— Megvan a kinevezése. Szedje a cókmókot, ami a ruházatát jelenti. A parókiát természetesen otthagyja, a bútorzatot is; azt hiszem, idebent biztosítanak egy szolgálati szobát. Elhelyeztük a B2-es líceumban. A történelem mellett franciát is ajánlottak. Elfogadtam, mert tudom, hogy bírja a nyelvet.

— Igenis, főtiszteletű püspök úr, nekiállok a csomagolásnak.

— Elfelejtettem mondani, osztályfőnök lesz a 11/B2… bocsánat, csak B osztály tanulóit bízzák magára.

— A palásttal mi lesz, instálom?

— Mi lenne? Nem emlékszem, hogy elvettem volna.

A kopott bútorokat sajnálta otthagyni, szerette a puritán egyszerűséget. Nem is bánta, hogy a háború után nagyhirtelen kirámoltak. Minden valós értéket jelentő tárgyat a községházára vagy a kollektív irodájára cipeltek. Ezek a száraz deszka tákolmányok sokkal közelebb álltak szívéhez, na meg a biztonsági szekrénynek nevezett, vastag deszkájú irattároló, amiben azt őrizte, ami nem került ebek harmincadjára negyvennégytől ötvenhatig.

Hajnalban nekiindult egyetlen bőröndjével. A harangozó segítségével értesítette a presbitériumot, üzenetet hagyott nekik. Előbb még telefonált a főtiszteletű úrnak, kérve, hogy a vasárnapi istentiszteletre feltétlenül intézzen helyettest, ha addigra nem nevez ki senkit.

Az iskolában kiváló fogadtatásban részesült. Azonnal kapott egy széket az egyik tanári íróasztalnál. Nem is vágyott többre, mindig tanítani akart a szószékről is, most majd a katedráról teszi.

Magához vette az osztálynaplót, és némi egészséges szorongással elindult a lépcsőn felfelé. Úgy ismerte az épületet, mintha a cipője talpára igazították volna a lépcsőket. Balra fordult, kopogni akart, aztán eszébe jutott, itt most ő a főnök. Benyitott, a diákok vigyázzállásba vágták magukat, és a szolgálatos jelentett.

— Jól van, gyerekek, leülhettek. Én vagyok az új osztályfőnökötök. Péter Gáspárnak hívnak. Történelmet tanítok, de elsősorban embereket szeretnék nevelni belőletek. Szerintem mutatkozzunk be, nézzük a névsort!

Végigment az osztályneveken, igyekezett mindenkiről egy keveset megtudni, és főleg megjegyezni a neveket.

— Szerdán, osztályfőnöki órán egy kicsit bővebben is bemutatkozhatunk, addig lássuk mi a napi lecke! Igen, Vlad Tepes… Nem szeretnék hozzátenni a tankönyvben leírtakhoz. Ők jobban tudják nálam, de majd lehetnek olyan személyek, akikről esetleg némi többlet, vagy egyéb információt is mondhatok, csupán az érdekesség kedvéért. A történelem nem olyan, mint a matematika, ahol egy meg egy mindig kettő. Már az 1848-as forradalomra is ahányan, annyiféleképpen emlékeznek. Tudjátok, Kossuth apánkat hősként, Görgeyt árulónak állítják be. Talán kemény kifejezés, de így mondják. Én mindkettőt nagyra értékelem, de Görgey igaz, ha úgy tetszik, reál szellemi és politikai felmérése az emberi életek mentésében rengeteget nyom a latban ahhoz, hogy őt is igazi hősnek tekintsem. Talán annak teljes tudatában cselekedett, hogy az utókor majd megveti.

Egy kéz jelentkezésre emelkedett.

— Igen, Kerekes.

Kerekes meglepődött, hogy néven szólítja.

— Tanár úr kérem, mi úgy tanultuk, hogy Görgey Siriánál letette a fegyvert.

— Világos! Magyarul Világosnál, mert akkor Magyarország volt ez a rész, ami nem lényegtelen, kedves Kerekes. A politikai vezetés eleje akkor már rég elhagyta az országot, és csak egy maroknyi fegyveres állt még csatarendben, akiket mint a húsdarálóban vágják le a császáriak. Úgy gondolom, sem a hazának, sem az ott lévő embereknek nem használt volna haláluk. Bár a halál sosem kellemes… Görgey jól tette, amit tett, és tudjátok, ez nem olyan tudomány, amit ne lehetne nyolcvanhét oldalról megnézni. Még az is lehet, hogy nincs igazam.

Kisebb hümmögés támadt az osztályban.

— Kedves gyermekeim, nem azt mondtam, hogy nem tudom mi történt akkor, csak azt, hogy a történelem interpretábilis tudomány. Gondoljátok ti is végig, ez lesz a következő órára a házi feladat. Nem kell leírni semmit, csupán gondolkozzatok el azon a kevésen, amit most mondtam. A következő órán szerét ejthetjük egy titkos szavazásnak is. Ha az osztály nagyobbik fele úgy gondolja, hogy Görgey tévedett, meghajlok előtte, egyébként a véleményem természetesen megmarad. Úgysem tanítanék mást, mint amit a tanterv előír, oly annyira nem, hogy gondolom, a fegyverletétel legfeljebb egy mondatban szerepelhet a leckében.

Gáspár meggondolta magát, másnap nem szavaztatott. Ez olyan politikai hangot kölcsönözhetett volna mindennek, s talán megrettenti a diákokat. Ezért tanított, tanított és tanított, igyekezett beilleszkedni az új közegbe.

Október végétől, élete szabad perceit a Szabad Európa rádióra tapadva töltötte, majd eljött november negyedike is, amikor nyelt egy nagyot, és kicsordultak a könnyei.

Lelkészként nem politizált, de érzelmei neki is voltak, hiszem ember volt, csupa nagybetűvel. Az osztály meg is szerette ezért. Bár az elején furcsállották a különleges hozzáállású tanárt, akiről a pletyka frekvenciáján elég hamar megtudták, hogy korábban a párt és kormány által nem kedvelt és nem támogatott tevékenységet folytatott, s talán folytat is legbelül.

Bement a terembe, mint rendesen, lerakta a holmiját és igyekezett semmilyen jelet nem adni lelkiállapotáról, a benne dúló viharokról. Osztályról osztályra járt, és tartotta meg óráit, de mindenhol, a sajátjában is egy percnyi néma felállásra szólította fel a diákokat azzal, hogy adózzanak a forradalom áldozatainak, akármelyik oldalon is harcoltak. Merthogy ő nem csak a forradalmárokat sajnálta, hanem az őket leverő sajnálni való embereket is.

— Lovasi, nyiss ablakot, mert fura szelek fújnak!

Saját osztályában igen hosszúra sikeredett a kegyelet, az addigra már hozzáidomult diákok nem is akartak leülni.

Lovasi megtette, majd visszaállt a csend sorába, s néztek, mintha farkasszemet néznének valakivel. Ekkor lépett be Gonda Ibolya, matematikatanár.

— Maguk mit csinálnak? Úgy tudtam, hogy matematikaóra következik…

— Elnézést, kedves kolléganő! Végigálltuk itt a szünetet, bocsásson meg. Történelemtanár vagyok, tudja, átadom a katedrát a megkérdőjelezhetetlent tanítónak. Parancsoljon, kezét csókolom.

Gonda Ibolya csendes, magának való, negyvenes nő volt, sosem tudni, hogy tőle vagy máshonnan szivárgott az illetékes illetéktelenekhez az információ, de azért a felállásért Gáspárt hat évre leültették. Szabadulása után a tanügy nem fogadta vissza. Jelentkezett ugyan az aktuális püspöknél, aki ilyen korrumpált személyt már nem volt hajlandó alkalmazni. Számára nem volt üres parókia.

— Nem baj, Gáspár — mondta az akkori katolikus püspök —, jöjjön hozzánk!

Gáspár már sokat megélt, egy éjszakát gondolkodott és ment.

— Pontosan mi lesz a munkám, püspök úr?

— Az, ami egy sekrestyésé. Rendben tartani a templomot, kitakarítani, letörölni a port, kezelni a virágokat.

— De hát a sekrestye név talán a secretáriumból származik, valami irodalmi munkára gondoltam…

— Jól gondolta, fiatal barátom, adminisztratívnak tekinthető munkakör is hárul önre, mondhatnám minden, ami itt a ház körül van. A sekrestyében az összes irattömböt rendszerezze, s tartsa rendben. Amúgy tudtommal kollégák volnánk, ha ilyen létezne ezen a területen.

— Azt hiszem, valamiként létezik, ha meg nem sértem a püspök urat.

— Püspök? Én meg a püspök! Magának mondom csupán, a gyulafehérvárin kívül az összes püspökséget betiltották, amelyek természetesen megmaradtak, de vezetők nélkül. Miután a püspökhelyetteseket sem engedélyezték, kitaláltak egy „ordináriusnak” nevezett, légből kapott tisztséget. Tehát a helyettesek helyettesei vagyunk mi, de talán nem zavarnám meg evvel a híveket.

— Köszönöm a bizalmat, püspök úr. Igen, igaza van. Valamikor, mielőtt még a tizenhét évet ki nem rótták rám, egy gyülekezet vezetője voltam.

— Tizenhét? Nem hét?

— Érdekes dolog ez. A tárgyaláson igyekeztem lelkileg távol tartani magam az egésztől, csupán a bíró ordibálása zökkentett ki, meg a tizenhét év, amit kimondott. Gondoltam, annyit lehetetlen leülni egy zárt közegben, és az előzetesből is akadtak elképzeléseim. A fellebvitelin hétre mérsékelték. A helyzet az, hogy akár halálbüntetésre is számíthattam. Erre fel is voltam készülve. Klerikális összeesküvést kiabáltak, pedig maga a kifejezés is értelmetlen. Az esetemben pláne.

— Ez igaz, ha úgy vesszük, maga nem a klérus tagja, valóban zöldség a „bűncselekmény” megnevezése.

— Nagyon hasonlóan telt az egész a katonasághoz, a különbség annyi, hogy sokkal hosszabb volt, de…

— Maga volt katona?

— Igen. Lassan elmondhatom magamról, mint a viccben, hogy csak akasztott ember nem voltam. Ha szabadabb volt az ember, akkor ott is jártak a gondolatai, nagyon lassan telt az idő. Amikor leterheltek, már számolni sem volt kedvünk a napokat. A börtönben nem kértem munkát, de már a második reggelen feltuszkoltak egy teherautó rakterébe. Onnantól kezdve minden nap, télen, nyáron forgattam a csákányt meg a lapátot. Takarítottam az egészen félreeső utcákat, mert ilyen rabruhás egyedeket gusztustalan volna belerondítani a városközpontba. A fűtés a kaszárnyában dermesztő, a börtönben picit rosszabb volt, ezért is örültem, hogy mire visszaértünk a munkából, azokat a zajos éjszakákat többé-kevésbé át tudtam aludni. Képzelje, volt olyan is, akit előttem kaszniztak be, és utánam még évekig maradt, de soha nem tudta megszokni. Nem irigylem szegényt, engem sosem vertek, bár egy alkalommal hangosan imádkoztam, ezért két kezemnél fogva néhány órára fellógattak. Még egyszer hangosan énekeltem, akkor beállítottak egy magánzárkába. Van olyan is, ahol az ember megmozdulni sem bír, csak áll néhány napon át.

— És milyen volt az étek?

— Azt hiszem, a disznók meghíznának, de csak ha egy egész zárka adagját kapná egy sertés. Amikor kikerültem, az őr olyan durva volt, mint még soha, pedig a legjobbak közé soroltam korábban. Aztán rájöttem, ezek a szerencsétlenek — nem tudom, maguk választják, vagy odavezényelik őket —, majdnem az egész életüket börtönben töltik. Bizonyára irigyelte, hogy relatíve szabadabb lettem. Mikor senki nem látta, a folyosón a nyakamba ugrott, és a fülembe súgta, hogy imádkozzam érte. Ennyit a börtönről, és a nem is tudom, kollegialitásról. Végül is, ön is kiadta magát.

Attól kezdve együtt ebédelt, vacsorázott a püspökkel, aki már kevés embert tömegnek érzett, ezért csak két paptársát és a kántort hívta állandó eledelpartnerül. Ez az ember, Gáspár, nem maradhatott ki!

Abban a kanonoksorban, ahol üresen tátongtak az egykor papok lakta szobák, kapott egy lakást, és dolgozott. Még a vakolókanalat sem lehetett kivenni a kezéből, amikor kisebb tatarozásokra került sor. Ha kellett harangozott, sepert, felmosott és kívülről ismerte a katolikus katekizmust. Vegyük úgy, hogy püspöke bízvást bízva benne, engedélyezte, hogy elsőáldozókat, bérmálkozókat készítsen fel évről évre.

Három év után, egyszer csak kitört belőle a fájdalom.

— Kivert kutya vagyok, püspök uram, a senki mindenkije… Most mit csináljak? Nekem úgy hiányzik az úrvacsora vétel, hogy belepusztulok. Látom, a buzgó hívek némelyike minden nap áldozik. Én tizennégy éves koromban tettem egy fogadalmat, amit százszor megszegtem. „Nemzetemet és vallásomat nem hagyom el.”

— Na de Gáspár, gondolja végig! Elhagyta-e nemzetét?

Gáspár már-már szégyenkezve suttogta.

— Nem.

— És vallását?

— Erről beszélhetnénk, püspök úr…

— Amennyiben szeretne, bármikor, bármelyik közeli gyülekezetben úrvacsorát vehet. Én nem tiltom.

— Nem tettem, már idekötődtem.

— Azelőtt mi volt, nem Krisztus követő?

— De igen.

— Most mássá lett? Nem a formát kérdezem, hanem a tartalmat.

— Lényegében alig, de érzek különbséget. Van néhány.

— Ez így igaz, de akkor is Christianus maradt. Most pedig térdeljen ide elém! Ne ódzkodjon, tudom, hogy a maguk háza táján nem szokás. Nyújtsa ide a kezét, lassan — ha kell egy órán vagy kettőn át — gondolja végig az életét. Minden egyes bűnt, amit valaha elkövetett bánjon meg magában, és szóljon, amikor úgy érzi, hogy elkészült. Ha valamit kifelejt, de nem szándékosan teszi, az nem számít bűnnek. Vegye a megbánandók közé azokat a bűnöket, amiket most gondolatban kifelejt.

Péter Gáspár egy órán át térdelt.

— Végeztem, püspök úr.

A püspök meglehetős tapintattal, magában mondta el a feloldozó imát. Elégtételt sem adott, egy ilyen embernek nincs rá szüksége, különben is, az százszor inkább jelkép.

— Barátom, mától az én engedélyemmel áldozhat. Egyetlen kérésem van, amikor úgy érzi, hogy vétkezett, jöjjön ide, és csak annyit mondjon, megbánta. Nem kell beszámolnia semmiről, arról sem, hogy ezt mi így intézzük el. Ugye megértett?

— Igen, püspök úr.

Ezt a sajátságos engedélyt átörökölte első főnöke utódja is, folyamatosan így áldozott. Ordináriusok jöttek, ordináriusok mentek, Gáspár maradt. Halála előtt még tett egy logikus kijelentést, melynek értelmében az előző rendszernek vége, igen hamar be fogják zárni a kapukat. Ha másképp nem, magától fog összedőlni a rendszer, mint az állókép Dániel könyvében, ami kéz érintése nélkül dőlt össze. Nem érte meg a változást, de nem is volt rá szüksége, anélkül is tudta, hogy Christianus, sepregetnie kell és alázatosan tenni azt, amire mások esetleg rámosolyognak.

Egy alkalommal a szentélyben, mikor már rég elől volt az az oltár, a tabernákulum felé fordulva imádkozott magában. Érezte, átöleli a fény, önkéntelenül zuhant térdre, majd előre, és úgy, mint kispapok papszenteléskor, széttárt karokkal folytatta imáját.

Már nem számított, hogy kidobták, befogadták, esetleg megalázták, csupán Ő, akinek köszönhetően megszületett, és akiért élt. Hiszen minden bizalma benne volt. Ott, azon a találkozáson érezte, hogy hamarosan színről-színre látni fogja.

Nem érezte az időt, nem tudta, mikor került oda, arra sem emlékezett, hogyan ért vissza az első padig. Ott még hálát adott és elhagyta „munkahelyét”.

Péter Gáspár mindig mindenkit meghallgatott, nagyon remélem, ő is meghallgatásra talált az Atya közelében, ahonnan most figyel, elmosolyodik azon, amiért az egészből annak tulajdonítunk túlzott jelentőséget, hogy megjövendölte egy ordas-rendszer végét. Ugyan nincs patikamérlege, de tudja, hogy a csöbörből lehet veder, vagy fordítva. Ám ahol nem az Ő nevében gyűlnek össze, ott semminek sincs jelentősége.

Sajnálta a saját magukat megvezetőket, mert ahol a vagyonod, ott a szíved. Boldog volt, hogy neki nem az anyagiakból jutott, hanem odaát gyűlt egész szép summa.

Megjelenés:
Rovat: Novella